AMIKOR EGY ÁLOM VALÓSÁGGÁ VÁLIK

Photos, Videos and Essay are the courtesy of Korpás Léri from Hungary

Engin Akyürek Tőled/Veled szebb a világ!

Csak az, aki nyitott szívvel és lélekkel lát Téged, csak az képes megérteni, befogadni a gyönyörű lelkedből áradó szeretetet, mindenfajta megnyilvánulást. Örökre hálás vagyok, hogy ha csak virtuálisan is, de része lettél az életemnek!

Köszönöm, hogy követted az álmaidat! Te megtanítottad nekem álmaid lényegét!

"Megtenni azt, képesnek lenni arra, Amiről mindig is álmodtál, ez az igazán nagyszerű érzés." /Engin Akyürek

Első találkozásom Engin Akyürek török színésszel!

„Kerim Ilgaz, veled kezdődött az Engin Akyürek őrület! Egyik napról amásikra feje tetejére állt az addig nyugodt életem.”

Kedves Engin Akyürek, a Magyar Televízióban közvetített Fatmagül sorozat első része után azonnaléreztem: semmi másra nem vágyom, csak hogy találkozhassam Veled! Végül reménységen felüli rövid időn belül teljesült a leggyönyörűbb álmom. Miattad félelmet elfelejtve, életemben először képes voltam repülőre ülni.

Amióta először találkoztam Veled, olykor nyugalom, szeretet, boldogság van a lelkemben, máskor meg azt érzem, bárcsak ne láttam volna a Fatmagül című sorozatot! Mégis boldog és végtelenül hálás vagyok, mert képes voltam megvalósítani az álmomat éseljutottam Hozzád! Először csak a TV képernyőn keresztül, aztán a Veled, ésa munkásságoddal foglalkozó több csoportba, végül az Engin Akyürek Hungarian Fan Klub csoportba, majd a valóságban is.

„Amikor párás szemekkel elköszöntem Isztambultól, megfogadtam, hogy ez az utazás, ez a találkozás csupán a kezdet! Újra és újra vissza fogok ide jönni!”

„Mert olyan ez, hogy ha egyszer voltál Isztambulban, találkoztálEnginAkyürek kedvenc színészeddel, újra és újra visszavágysz, ésazt szeretnéd, hogy örökké tartson az a pillanat,amíg kezet fogsz Vele!”

(Az idézetek az Engin Akyürek Magyarország Fan Klub Facebook csoportban megosztott posztokhoz jegyzett korábbi hozzászólásaim bővített változatai).

Az utazás előzményei

Amióta a karakterei révén ismerem Engin Akyürek török színészt, 180 fokos fordulatot vett az addig nyugodt életem. Mást sem akarok, csak a filmjeit, sorozatait nézni, böngészni a Fan oldalon, Isztambulba utazni és csak VELE, a közelében lenni. Fel nem foghatom, honnan ez az óriási vonzódás, mi lehet ebben a kedves fiúban, ami miatt nem tudok Tőle szabadulni! Mindenképpen látnom kell Őt élőben, találkozni, kezet fogni vele! - Ez a gondolat folyton ott motoszkált a fejemben, nem hagyott nyugodni. Szinte láttam magam előtt a vele való találkozások jeleneteit.

Írtam is a képzeletbelitalálkozásról egy rövd gonolatot. Elhatároztam, hogy 2019. év végéig találkozok Engin Akyürekkel. Elképzelni sem tudtam mikor és hogyan válik valóra az álmom, de erősen hittem, hogy teljesül. És láss csodát 3 hónap múlva mellette állhattam! Egyik nap az Engin Akyürek Magyarország Fan Klub csoportbanValcsi fotóját csodálgatjuk, sóvárgunk, ahogy könyvdedikálás alkalmával Engin mellett fotózkodik. Komolyan azt hittem, hogy kedves társunk csak tréfálkozik velünk! Végül a hozzászólásokból el kellett hinnem, hogy nem tréfa, bizony igazi fotók. Különféle gondolatok cikáztak a buksimban: én is elmentem volna, van útlevelem, meg hasonlók.

Alig telt el egy-két nap, csörög a telefonom, Erzsike hív, Ő menne Isztambulba, társakat keres, van-e kedvem vele menni. Ugyan egy pillanatra átfutott a gondolatomban, hogyan mehetnék hiszen, annyi megoldásra váró feladatom van, sok pénzbe kerül, éshasonlók, - de az Enginnel való találkozás ez egyszer biztos, máskor nem, időm van, anyagiakban majd csak meg leszek valahogy. Azonnal döntöttem: „Erzsike megyek!” – volt a válaszom. Nem érdekelt semmi, csakis az utazás, a találkozás járt a fejemben. Kb. 2 nap múlva Erzsike Katikánál Budapesten, én itthon Gelejen - Messengeren tartottuk a kapcsolatot - repülőjegy, szálloda foglalás, pénz átutalás, hamarosan minden kész volt, már csak készülődni kellett.

Ajándékot készíteni, pólót csináltatni Engin fotójával, vásárolni és valahogyan tudatni a családommal, hogy néhány nap múlva Isztambulba utazom. Kissé tartottam a véleményüktől, hogyan fogadják a hírt! A lányom reakciója: „Anya, Isztambulba nekem is el kell mennem egyszer!” Szóval mindenkivel simán ment, örültek, de féltettek, aggódtak nagyon. A lányom a lelkemre kötötte, hogy mihelyst leszáll a gép, azonnal hívjam, csak két szó, „Minden rendben!”- Persze kinek volt ez akkor eszében!

Nem volt bennem semmi félelem a repüléstől, pedig korábban úgy gondoltam, hogy ha nem szárazföldi közlekedés, akkor inkább hajó, repülőre soha nem ülnék! És lám Engiért repülőre szállni is képes voltam/vagyok. Nagyon szorgos, boldog készülődéssel, izgalommal teli nagyjából két hét következett. Egyik szombaton repülő, szálloda foglalás, izgalom, leendő utastársaimmal éjfélig tartó beszélgetés, de alig váltunk el, Erzsike hív, hogy nem tud aludni. Én sem tudtam. Másnap reggel a boldogságtól sírva hívtam őket: „Lányok néhány nap és Enginnel leszünk!”. Kata ezek után sem akarta elhinni, hogy valóban megtörténik a találkozás. Nem győztem lelket önteni belé!

Az utazás

Végre elérkezett az utazás napja 2018. november 10-e! Szinte minden készülődés csütörtökre maradt: az ajándékot magam készítettem, a dísz tasakokat szintén, szöveget nyomtattam, vasalás, dísz csomagolás, bőrönd rendezés, nem fértek a dolgaim, újra rendezés, éjfél után egykor végre ágyba kerültem. Némi alvás és pénteken fél hatkor finoman ébresztgetett a telefonomon a Dolama című török dal

Péntek reggel 6:44, utazás Budapestre a testvéremhez, az M 3-as autópályán. Korábban valahányszor az M3-ast láttam ide-oda közlekedéseim során gondolatban elmondtam „Te kedves M3- as, rövidesen Te leszel az Isztambuli utazásom kezdete!”. A buszon ülve, ahogy figyelem a forgalmat, a tájat, másra sem tudok gondolni, csak Enginre, Isztambulra - könnybe lábadt szemek, mélységes hála! Néhol sűrű köd, néhol tisztán látni az ébredező napkorongot. Telefonról fotó (mert utazásom minden pillanatát meg akartam örökíteni), miközbenAsher Quinn: Luna Nuevacímű daláthallgatom

BOLDOGSÁG, BOLDOGSÁG!

Este 7 körül Katáékhoz érek. Gyönyörű, kedves család, azt sem tudják, mivel kínáljanak – én meg csupán azért eszem néhány falatot, nehogy megsértsem őket! Beszélgetés, bőröndöm becsomagolása fóliával, szakszerűen. Én már félig alszom, Kata még nyomja a telefont. 5 órakor ébresztő, izgalom tetőfokon, 6órára várjuk a taxit, az idő ólomszárnyakon halad előre. Még csak háromnegyed hat, de Katalin már ideges, hol késik a taxi. Persze a taxi nem késik, időben jön, csak nekünk tűnik végeláthatatlan hosszúnak minden egyes perc! Fél hétkor belépünk a Liszt Ferenc Repülőtér várótermébe. Még csak néhányan lézengenek! Lassan gyülekeznek az utazni akarók, Erzsike még sehol, Katalin ideges, „Mért nem jön már ez a lány?” Végül Ő is megérkezik! Itt-ott már nyitják a kapukat (az ő gépük korábban indul), mi meg csak várunk.

Már 7:20, még mindig várunk! Katalin ideges, „… miért nem engednek már minket is?”Mi Erzsikével türelmesen várunk, bár a lelkem mélyén egyre jobban érzem a várakozás okozta feszültséget! Végre mi is csekkolhatunk. Szerencsére minden simán megy! Még mindig sok idő van a felszállásig. Szeretnénk már röpülni, Isztambulig meg sem állni. Aztán elfoglalhatjuk a helyünket a gépen, majd szép lassan kigördülünk a felszállópályára. Erzsike már sokszor utazott repülőgépen, Kata és én először, Isztambulba is először. Furcsamód nem féltem, a gyomrom se szaladt a torkomba! Gyönyörű utazás a felhők fölött, nem győztem csodálni, videózni! (Mident meg akartamörökíteniott fenn, tizenkétezer méter magasságban,hogy az unokáimnakmegmutathassam azt a gyönyörű magaslati tájat, amit életemben előszörcsodálhatok.Jaj, amikor megpillantottam a tengert, Isztambult, a boldogság gyöngyszemei peregtek végig az arcomon! Nem egészen két óra múlva landoltunk az Atatürk Repülőtéren. Ami azután következett: végeláthatatlan sorokban kígyózott az emberáradat (a korlátok közötti keringőzésbe komolyan mondom bele szédültem), ellenőrzés: kézi poggyász, kistáska, cipő, laptop, mindent átvilágítottak. (Bocsi, ez a komoly vizsgálat lehet, hogy a Liszt Ferencen történt, de annyira izgatott voltam, hogy nem is igazán emlékszem az apróbb részletekre).

Nagy sokára végre hozzájutottunk a bőröndjeinkhez. A reptéren kis táblácskával a kezében, rajta Katalin Bp. felirattal már várt minket Onúr. Azonnal tudta, hogy mi vagyunk, akiket vár, és ahogy megláttuk egymást, már indult is felénk. Katika mögöttünk jött, nem látta Onúrt. Reménytelenül beszélt össze-vissza, hogy „nem jött elénk, nem vár minket, becsapott minket!”. Próbáltam nyugtatni, hogy itt van, mi már Erzsikével láttuk, de Katám csak a saját szavait hallotta! Csak akkor nyugodott meg, amikor végre összetalálkoztunk. Onúrnak nem volt saját autója, metróval, villamossal utaztunk a szállodába. A metrón azt éreztem - mintha valami csodabogarak lennénk - mindenki minket figyel. Sokan voltak, zsúfolásig megtelt a kocsi, számomra igen mord arcú emberekkel. Különös utazás volt. A villamos is zsúfolásig megtelt. Fogtuk egymás kezét, nehogy elkeveredjünk egymástól. Végre leszálltunk a villamosról és egy hosszú sétát követően megérkeztünk a szállodába, ahol igen kedvesen fogadtak minket. Lepakoltunk, és indultunk elkölteni az estebédünket, mert a repülőn kapott túlélőcsomag hol volt már!

Aztán érkezett az első Messenger hívás a lányomtól. Aggódva szólt a mikrofonba, mert nem hívtam a leszállás után, pedig a lelkemre kötötte, hogy feltétlen hívjam - csak két szó- minden rendben. Persze, kinek volt eszében, meg ideje, akkor ott sorakozás a kordonok közepette, vizsgálat, ellenőrzés, bőröndre várakozás, miegymás. Mindannyian ezerrel nyomtuk szeretteinknek az első török élményeinket. Közben Zsuzsa írta, hogy Twitteren, Instagramon külföldirajongók osztották: 8 töröklíra Enginhez a belépő. Megijedtünk, hogy sokan lesznek, nem engednek majd be hozzá. Addigra a tolmácsunk haza ment, internetes keresés, szálloda recepció, telefonálás. Az ijedtség, izgalom tetőfokon! Nagy nehezen kiderült, hogy nem kell fizetni, csak a belépéskor. Mily boldogság! Újra könnyes szemek! Aztán nagyjából berendezkedtünk, zuhany, alvás!

2018. november 11. Az a csodálatos Vasárnap

Persze alvás nem nagyon volt, pedig igazán kényelmes volt az ágy. Boldog várakozás, izgalom járta át lelkünket. Alig múlt 9 óra - Katika újra ideges, hol van, miért nem jön Onúr. Újra nyugtatgatás, izgalommal teli készülődés – bár el voltak készítve az ajándékaink, mégis ötvenszer meg kellett nézni, hogy minden rendben van-e, nehogy a szállodában maradjon valami. Végre megérkezett a sofőrünk/tolmácsunk. Indulhattunk a lelkünknek oly kedves útra.

Megérkeztünk a Tüyap Kitap-hoz, parkolás, még nem volt tíz óra. Újra fátyolos szemek, boldogság, hogy itt lehetek! A bejáratnál kiderült, hogy a 60 év fölötti látogatóknak nem kell belépőt fizetni, ami valóban 8 líra. Némi várakozás után táskák detektoros átvilágítása – fő a biztonság. Ami ezután következett, valóságos téboly!

Az átvilágítás alkalmával a Katika táskája eldőlt. Már mentünk be a kapun, amikor valaki szólt, hogy a szatyorból folyik valami. Hát nem kifolyt a flakonból a víz, rá a gyönyörűen becsomagolt ajándékra! Újabb jajveszékelés, sopánkodás. Végül sikerült jól kijönni a helyzetből, a csomagoláson kívül semmi sem sérült. A teremben nemcsak könyveket, de festményeket, meg igazából nem is tudom miket állítottak még ki. Őszinténszólva, nem is érdekelt minket más, csak az Engin pavilonja. Nagy sokára, mindenféle tekervényes úton, gondosan eldugott helyen végre megtaláltuk a helyszínt. Még akkor kezdték berendezni a pavilont. Amikor megérkeztünk, a Dél- Amerikai rajongók már ott voltak. Üdvözöltük őket, fotózkodás, beszélgetés (azazhogy kézzel-lábbal magyarázás, azért csak megértettük egymást).

Katika maradt, mi Erzsikével, Onúrral elmentük Engin novellás kötetét felkutatni, megvásárolni. Az itthonról vitt könyvekkel együtt összesen 14 db-ot dedikáltattunk. Végre beengedtek minket Engin pavilonjához. Még mindig nincs 12 óra. Újra ólom szárnyakon halad az idő. Lassan kezdenek gyülekezni a mindenhonnan érkező rajongók, szalagkordon, a pavilon teljes szélességében legalább 6 sor. Újabb ismerkedés, orosz fiatalok várakoztak mögöttünk, kedvesek, beszélgetősek. A fiúk elmondták, hogy mindenhová követik Engint, ahol csak megjelenik nyilvánosan.

Lassan 14:30, mindenfelé izgalom – no, most aztán úgy tűnt, hogy megállt az idő! Telefonommal bíbelődöm, idő van, egyre jobban bosszankodom - képernyő zár feloldása, de pillanat múlva újra lezár, csak videóra akartam állítani, (végül nem sikerült Engin belépéséről felvételt készítenem, nagyon mérges voltam) Kukucska a biztonságiak, segítők részéről. Éreztem, hogy már Engin is itt van a pavilon mögött, csak épp fokozni akarják az izgalmakat. Végre az Ő természetességével belépett a pavilonba és mi teljes valóságában, élőben láthattuk Őt. Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: természetes viselkedés, rá jellemző öltözködés, nemes elegancia, semmi glanc. Boldogság, mosoly, integetés, puszi dobás, végtelen nyugalom, türelem, csupa szeretet! - ilyen Engin Akyürek török színész, író. Egy múló pillanatra Musztafa Bulut karakter arcképe villant emlékeztembe. (Merthogy minden egyes fimlmet, sorozatot megszámlálhatatlanul sokszor megnéztem, amiben Enginszerepel). Boldogan mosolygott, integetett, végül elfoglalta helyét. Taps, fütty, boldog üdvözlés a rajongók részéről, szigorú tekintetek, szinte katonás fegyelem, rendezkedés, Engin segítői részéről. Nekem újra fátyolos szemek, csupán, mert ittlehetek, mert élőben láthatom kedvencemet. Dedikálás közben többször nézett a rajongókra, mosolygott (mi éppen Vele szemben nagyjából két méterre álltunk) - szentül hiszem, hogy ránk, magyarokra!

Előzőleg magunkban mindent elterveztünk, hogy majd mit mondunk neki, Kicsit beszélgetünk Enginnel, Onúr fordít és fotóz minket,odaadjuk az ajándékokat… . Végül semmi sem úgy történt, ahogyan elgondoltuk. Mindent elfelejtettem, amit mondani akartam. Csak az járt a buksimban, hogy mindent megfigyeljek, rögzítsek az emlékezetemben, mégis alig láttam valamit és jóformán nem emlékszem semmire. Minden olyan gyorsan történt, ez egyszer fénysebességgel röpült az idő! A fotót, amit vittem és Erzsike Engin novelláinak magyar fordítását nem engedték dedikálni, fényképet nem lehetett csak egyet készíteni. Nagyon mérgesek voltunk!

De minden haragunk elszállt, amikor hallottuk bársonyos hangját, éreztük simogató tekintetét. Kérdezte „honnan jöttünk, mi célból vagyunk Isztambulban?” Fordítónk elmondta neki, hogy Magyarországról jöttünk kifejezetten miatta, Vele akartunk találkozni. Látszott rajta, hogy örül nekünk! Először a lányok adták át az ajándékaikat, üdvözölték Engint. Végre én következtem, kezemben a magyar zászlóval, amelyet egy pillanatra sem tettem volna le, jelezve, hogy magyarok vagyunk! Amikor csak felnézett, mindig a szemébe néztem. Láttam a gyönyörű szemeit.

Dedikálta a könyveimet, átadtam az ajándékot neki és nyújtottam felé a kezemet. Kezet fogtunk és most következett az, amire nem számítottam, mind két oldalról megpuszilt. Erzsikét, Katikát akkor még nem puszilta meg és nem fogott velük kezet! (Mindez a második fotózkodás során történt) ezért nem számítottam rá. Mondtam neki, hogy nagyon szeretnék még sokszor találkozni vele. Ő is mondott valamit, sajnos nem értettem. Teljesen elfelejtettem, hogy van velünk egy magyar nyelvet is megértő török fiú, nem kértem a segítségét.

Amíg a közelében voltunk, minden olyan természetesnek tűnt. Nyugalmat, békét árasztott egész lénye, és nyugalom, béke volt a mi szívünkben is. Már a Fan csoportban való beszélgetések során úgy éreztem, ha egyszer találkoznék vele, nem bírnám sírás nélkül. És láss csodát, még csak eszembe sem jutott, hogy sírjak! A fura az, hogy szinte alig emlékszem valamire! Nem emlékszem a hajában vannak-e ősz szálak, nem emlékszem az arcán láttam - e heget, vagy sima volt a bőre. Nem emlékszem az orrára, az arcvonására. Tökéletesen emlékszem viszont a gyönyörű, mosolygós, barna szemeire. Amikor csak lehetőségem volt a szemét néztem, boldogságot, szeretetet sugárzott, szinte simogatott a tekintete!

Ahogy néztem gyönyörű barna szemeit, olyan érzésem támadt, hogy az egész lénye lélekké változott, és szemeibena lelkét láttam. Ott mélyen, a barna szemei legmélyén láttam a gyönyörű hófehér lelkét. Nem tudom érthetőbben megfogalmazni, ezt látni, érezni, megtapasztalni kell. Különös látomás, kívül állónak teljesen hihetetlennek tűnhet. Tökéletesen emlékszem a finom, puha érintésű kezére, amint kezet fogtunk.

Annyira gyorsan történt minden, hogy mire felocsúdtunk, már indulni kellett. Fotó sajnos nem készült, mert a mi cuki tolmácsunk – török lévén megértette, hogy nem szabad fotót, videót meg pláne készíteni és ő szót fogadott. De szerencsére valamelyik lánynak eszébe jutott, hogy a tesójától kérjünk egy közös fotót. Eren boldogan tett eleget kérésünknek. És vége! Szomorú szívvel és azt gondolom mindannyian óriási hiányérzettel végleg elhagytuk a pavilont.

Most volt lehetőség egy picit fellélegezni, nézelődni. Elindultam ismerősöket, Engin barátait – AhmetTansu Tasanlart, Burak Tamdogant megkeresni (korábban a csoportban szó volt róla, hogy Tamdogan is dedikál. ) Sajnos nem találtam senki mást, akit ismertem volna.

Valahogy egyikünknek sem akarózott hazafelé indulni. Rövid beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a pavilonhoz és oldalról még nézzük valameddig Engint. Ekkor jutott eszébe Erzsikének, hogy Onúr beszéljen már Engin menedzserével, legalább egy fotó erejéig visszamehessünk Enginhez a pavilonba. (Persze előttünk teljes titokban tartotta.)

Láttam, hogy a menedzsere, Özlem Asszony rázza a fejét, valamit nagyon nem akar, végül bólogat. Oké, Onúr int, hogy mehetünk. Végre teljes megvilágosodás, indulunk, Katika nem akar, „Nem, ha az előbb nem lehetett, akkor már nem jön”. Aztán úgy ott teremtőzött Engin mellett, hogy észre sem vettem, hogy került oda. Újra fénysebességgel száguld az idő!!! Engin mosolyog, mindegyikőnkkel kezet fog, puszi, egyéni közös fotó, majd csoportos fotó. Boldogságunk a felhőkig szárnyal. A többi rajongó csak áll értetlenül, hogyan van az, hogy a magyarokat újra beengedték?

Csak állnak szótlanul, értetlenkedve. Gondolhatják: Micsoda mázlisták ezek! Még nézelődtünk egy kicsit. Onúrnak már mennie kellene, mi még maradnánk, amíg csak lehet. Erzsike indul, Katika és én maradnánk, de sajnáltam a tolmácsunkat. Végül csak indultunk. Katika sopánkodik, „miért nem vártuk a végét!” Útközben kocsiból fotó, videó készítés egy-egy mesebeli palota láttán. Vacsora egy gyönyörű tengerparti étteremben, fotózkodás, indulás a szállodába. Este hírek, fotók küldése a Hungarian Fan Club Facebook csoportba, élménybeszámoló több oldalra a lányoktól, én a telefonommal, laptoppal babrálok, (a fotókat, videókat akarom áttölteni laptopra, de nem boldogulok.) A lányok találnak a csoportban, más oldalakról megosztott fotókat, nem győznek hívni, menjek, nézzem én is. Úgyhogy ingajáratban voltam a lányok és a laptop között.

Dedikálás után még maradt két napunk,amit városnézéssel, szuvenír vásárlással töltöttünk. Útban a repülőtérre borzasztóan fájt a szívem, hogy el kell hagynom Isztambult, ezt a csodálatos várost, mely egy szempillantás alatt a szívembe lopta magát. Könnyes szemmel ígértem meg magamnak, hogy ez az út a kezdet, sokszor vissza fogok még jönni!

Amikor idehaza leszálltamabuszról,alányom, éskét unokámvártak. A kislányok, mint kétrózsaszín pillangó röpültek felém. Mami hol voltál? Repülővel utaztál? Integettél nekünk? Miért nem láttuk a repülőt? Nem féltél? Legközelebb minket is magaddal viszel? – ezernyi kérdés foglalkoztatta a kicsiket.

Ez az utazás boldogság a köbön! Akkor még nem sejtettem, hogy december 22-én az Istinye Parkban szervezett dedikáláson, Tvkamerák kereszttüzében újra Engin Akyürek mellett állok.

Életem legmerészebb, s egyben leggyönyörűbb álma valósulhatott meg, reménységen felüli rövid időn belül, immáron két ízben, melyet nem győzök elégszer megköszönni, sok mindenkinek: Elsősorban Engin Akyüreknek, akitől oly sokat tanultam; a Fan adminjának Zsuzsannának, útitársaimnak, Erzsikének, Katikának - mert nélkülük soha nem jutottam volna el Enginhez; a Fan klubnak, hogy tagja lehetek, hogy annyi kedves embert megismerhettem, ahol új barátokra leltem! Boldogság! Boldogság!

Hogy milyennek látom Engin Akyürek török színészt, novella írót?

Ő egy finom, érzékeny, ragyogó lelkű, szeretetet árasztó, tiszta tekintetű, nem hivalkodó, szerény, az elesetteket segíteni akaró, Isten adta tehetség, egy sikeres színész, csodálatos tanító, "okos szervező", aki másokat felemel az Ő szintjére!

Már a Magyar Televízióban közvetített Fatmagül című első sorozata első részében belopta magát a lelkembe. Azonnal kutatni kezdtem: ki ez a fiatalember, aki úgy alakítja a vállalt karaktert, hogy közben teljesen átlényegül, úgy játszik, jobban mondva nem játszik, hanem saját valóságos történeteként éli az eseményeket, miközben a néző is benne él az eseményekben. Csak keveseknek adatik meg ilyen csodálatos rendkívüli tehetség!

Az általa képviselt és közvetített tartalmak révén egykissé betekintést nyerhetek a török emberek mindennapjaiba, egy picit megismerhetem a csodálatos török kultúrát, autentikus népzenét, szokásokat, hagyományt.

Engin Akyürek karakterei által megtanultam megbocsátani, feltétel nélkül szeretni, (amihez korábban is közel jártam,). Ő megtanította nekem álmainak lényegét, megértettem hogy mit jelent, és e szerint élek:

"Megtenni azt, képesnek lenni arra, amiről mindig is álmodtál, ez az igazán nagyszerű érzés." /Engin Akyürek

Munkásságát méltató csoportok alakultak szerte a világban, Magyarországon is, amiknek keretében találkozókat szervezünk, ismeretségek, barátságok szövődtek, akikkel rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. És másnyelveket beszélő Engin rajongókkal ismerkedtünk meg. Elkezdtem tanulni a töröknyelvet (mások is). Legközelebb, ha újra lehetőségem lesz eljutni Isztambulba, szeretnék ellátogatni Rodostóba, felkeresni a magyar vonatkozásokat.

Általa számomra kitárult a világ! Köszönöm, hogy bár csak picit, de ismerhetlek, és örökre hálás leszek Neked kedves Engin Akyürek!

Korpás Léri

Gelej, 2018. november